Miskolci Nemzeti Színház

A Miskolci Nemzeti Színház nem csupán egy épület a város szívében, hanem Miskolc polgárosodásának, kulturális öntudatának és történelmi ambícióinak egyik legfontosabb jelképe. A 19. század elején, amikor a magyar színjátszás még kereste állandó otthonait, Miskolc már felismerte: a színház nem luxus, hanem nemzetépítő intézmény.

Az igény korán megjelent. A Korona szálló udvarán felállított nyári színkör – amelyet joggal nevezhetünk a miskolci színészet bölcsőjének – már az 1800-as évek elején helyet adott előadásoknak, többek között az Erdélyi Színjátszó Társaság fellépéseinek, Wesselényi Miklós pártfogása mellett.

1815-ben Borsod vármegye közgyűlése történelmi döntést hozott: állandó színházat emel a Pestet elhagyni készülő Magyar Színjátszó „Theatralis” Társaság számára. A cél világos volt: a magyar nemzetet „a más európai pallérozott nemzetségek sorába” emelni.

1823. augusztus 24-én a Nagyboldogasszony (ma Déryné) utcában megnyílt az első állandó miskolci kőszínház. A társulat Éder György igazgatása alatt Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című darabjával avatta fel az épületet. Ez az esemény a magyar művelődéstörténet egyik sokat idézett pillanata lett.

A színház végleges színpada és berendezése 1828-ra készült el, jelentős támogatással Széchenyi István részéről. Ekkor A sevillai borbély került színre. Széchenyi 1827-ben a Miskolci Nemzeti Kaszinó alapítója és tiszteletbeli elnöke is lett, s ekkor írta: „ámbár nagyon szomorú az, hogy olly nagy Hazánkba csak Miskolcon áll egy olly intézet, a melly a nagy célnak megfelelend… mégis örült a szívem, hogy valahol már a kezdet megvagyon.”

Ez a „kezdet” valóban Miskolc volt.

A színészet hőskorában számos kiemelkedő egyéniség kötődött a városhoz. Itt született 1817-ben Benke Judit, aki később Laborfalvi Róza néven vált a Nemzeti Színház ünnepelt művészévé, majd Jókai Mór feleségeként országos ismertséget szerzett. Miskolcon lépett fel először 1843-ban, az első színház leégése előtt, s 1883-ban itt búcsúzott a város közönségétől.

Az 1843-as tűzvész elpusztította az első kőszínházat. A város azonban nem mondott le róla. Szemere Bertalan vezetésével megindult az újjáépítés, s 1857. szeptember 3-án jelenlegi helyén megnyílt Miskolc második kőszínháza. Az új korszakot a dinasztiaalapító Latabár Endre és társulata nyitotta meg. A homlokzat és a belső tér kialakítása a kor igényeihez méltó, reprezentatív megjelenést biztosított az intézménynek.

A 19. század színházi életének meghatározó alakjai között említhetjük Szerdahelyi Kálmánt, Egressy Gábort, valamint Telepy Györgyöt, aki nemcsak színész és festő volt, hanem a színpadtechnika megújítója is. Az 1843 utáni újjáépítés során ő készítette az új színpad gépészeti és világítási berendezéseit, valamint a megnyitó előadás díszfüggönyét, amelyen a Bükk hegység, a Szinva-patak és a diósgyőri várrom is megjelent – mintegy szimbolikusan összekötve a várost és a színházat.

Az épület az évtizedek során többször megújult. Az első jelentős belsőtéri átalakításra az átadás után 45 évvel került sor. A 20. században Stimm Lajos, Adler Károly és Vágó László is dolgozott rajta. Az 1956–1958-as nagyfelújítást Bene László és Horváth Béla tervei alapján végezték el. A legnagyobb rekonstrukció 1991 és 1997 között zajlott a Bodonyi Építész Kft. tervei szerint.

Az átalakítások eredményeként Közép-Európa egyik legösszetettebb színházi együttese jött létre: a Nagyszínház, a Kamaraszínház, a Játékszín, a Csarnok és a Nyári Színház együttese ma is élő kulturális központ.

A Miskolci Nemzeti Színház története több mint kétszáz év tükre. Leégés és újjáépítés, lelkesedés és összefogás, művészi kísérletezés és polgári büszkeség rétegei rakódtak egymásra falai között.

Ma is azt üzeni: Miskolc nem pusztán nézője, hanem alakítója a magyar kultúrtörténetnek.

Forrás: Dobrossy István Miskolc Írásban és képekben 2. 2006.

Barna György – Dobrossy István Miskolc Belvárosa Házak, emberek, történetek 2010.

Fotók: Horváth Csongor