A láthatatlan hegedűs – Zenepalota

A zenepalota környékén valamikor régen még kis, földszintes házak álltak, melyek a Szinva patakra néztek. A mai Zenepalota helyén egy kis park állt. Lakott a környéken egy fiatal férfi, akit a helyiek csak „a láthatatlan hegedűs” néven emlegettek, ennek oka, hogy úgy élt, mint az éjszakai madarak: nappal rejtőzött az emberek elől.

Szomorú sorsa volt a hegedűsnek. Gyermekkorában egy tűzvész alkalmával házuk leégett, szülei és testvérei is meghaltak. Ő csodával határos módon megmenekült, de az arca és a teste csúnyán összeégett.

Az öreg orvos, aki meggyógyította őt, megszerette, magához vette és fiaként nevelte föl, ő tanította meg hegedülni is. Az orvos halálát követően a fiatal férfi egyetlen társa a hegedűje maradt, melyen olyan szépséges-szomorúan tudott játszani, hogy aki hallotta, beleremegett a szíve.

Azt mondják lakott egy lány a környéken, aki beleszeretett a hegedűsbe. Vagy talán nem is a hegedűsbe, hanem a játékába. A szerelem éppen olyan erős erő, mint a zene. Egyik este ez a hatalmas erő vitte oda a lányt a Szinva-parti hegedűshöz. Nesztelen léptekkel lopózott a hegedűs mögé, s vékony ujjaival befogta a szemét, majd maga felé fordította az arcát. A hegedű elhallgatott, aztán kihullt a kézből, a telihold ezüstös fénye világította csak meg őket. A lány megbabonázott szemekkel meredt az eltorzított arcra, s a férfi megigézve nézett vissza a sötétkék szempárra.

Azt mondják, a lánynak sohasem bocsátotta meg a családja, hogy a torz arcú, láthatatlan hegedűst szerette.

S hogy a hegedűshöz ne szökhessen édesapja minden este kulcsra zárta a szobája ajtaját.

A hegedű hangja ezt követően minden este eldalolta a lánynak, hogy a szerelem örök és múlhatatlan.

Tél volt már, amikor utoljára hallották szárnyalni a muzsikát.

Néhány késői járókelő látta a Szinva partján álló két alakot: egy mozdulatlan lány és egy hegedülő férfi sziluettjét. Valamikor éjfél felé hullani kezdett a hó, betakarta a fákat, bokrokat, házakat. Hajnalra elhallgatott a muzsika és a hegedűs meg a lány nyomtalanul eltűnt a városból.

Sok-sok év múlva, 1927-ben a város szép, neobarokk palotát emeltetett a helyen, méltóotthont a zeneiskolának.

(Csorba Piroska, Fedor Vilmos: Miskolci legendák, 231.o.)