A miskolci perec
Kevés dolog van a világon, ami finomabb lenne a miskolci perecnél. Frissen sülve, melegen, ropogósan mennyei eledel az, kicsi roppanás után sósan, lágyan olvad el az ember ínyén. Ha a híres miskolci pékek filozófusok lettek volna, eltöprenghettek volna azon, hogy a perec tulajdonképpen nem más, mint olyan rúd alakú tészta, amit rafináltan úgy hajtogattak, hogy három lyukat vegyen közre. Az a három lyuk legalább olyan fontos, mint a tészta maga: az adja meg ugyanis a tészta értékét.
Ahogyan Hortobágy a kilenclyukú hídjáról, úgy lett ismert országszerte Miskolc az ő háromlyukú perecéről. Azt mondják, azért van ez így, mert a perec már születésekor életet mentett, tudniillik egy urachi sütőmesterét, név szerint Gotthelf Grieshabertét, kit a középkorban – egészen pontosan az 1477-es esztendőben – kötél általi halálra ítéltek.
Urach grófja azonban úgy gondolta, kegyelemben részesíti őt, ha megérdemli.
A gróf egy este, mikor már állt a másnapi kivégzésre ácsolt akasztófa, maga elé hívatta, s azt mondta: meghagyja az életét, ha reggelre, mire a kakas harmadszor kukorékol, olyan süteményt hoz elébe, amelyen a felkelő nap háromszor átlátszik.
Szegény Grieshabert törte a fejét, hogyan is oldhatná meg a feladatot – hiszen az lehetetlen.
Kétségbeesetten töprengett szegény halálraítélt, s közben megszitált egy szakajtó lisztet, majd annak rendje-módja szerint tésztát gyúrt belőle.
Nézte, nézte a szépen eldolgozott nyers tésztát, s egészen közel hajolt hozzá. – Nincs az a nap, ami ezen a tésztán átsütne – gondolta –, marad hát a kötél. S a keze már sodorta is ujjnyi vastag kötéllé a tésztát. Ahogy meghurkolta, szinte érezte is a nyakán a szorítását. A lélegzete elakadt, rápillantott az akasztófakötél formára hurkolt tésztára, és akkorát csapott a faasztalra, hogy lisztfelhők szálltak föl a keze nyomán, majd nagyot ordított: – Megvan!– Háromszor kell átlátszania… – motyogta magában, és ügyes kezekkel úgy csavarintott a tésztakötélen, hogy három lyuk képződjön a hurkok között. Akkor egy fazék forró vízben előbb megfőzte, majd kicsit megszikkasztotta, megsózta, és a sütőben szép pirosra sütötte. Mire a kakas harmadszor kukorékolt, már vitte is vászonkendővel letakart fatálon a gróf elé, aki természetesen meghagyta az életét, sőt kinevezte udvara fősütőmesterének.
Nem múlt el azután úgy nap, hogy a gróf ne evett volna a különös kalácsból, amelyen háromszor is átlátszott a nap. Nem tudja senki, hogyan került aztán az urachi perec készítésének titka a miskolci pékek birtokába, de az bizonyos, hogy az ő ropogós perecük íze felülmúlta az összes többit az országban.
Azt mondják, a ma Miskolc városához tartozó Pereces is a miskolci perecekről kapta a nevét. Az ottani bányatelepen lakó bányászok – és családjaik – ugyanis annyira szerették a híres-nevezetes péksüteményt, hogy a hetivásárokról rudakra tűzött perecszállítmánnyal tértek haza. Emiatt kezdték őket, majd a településüket is Pereces néven emlegetni. Bár azt is sokan mondják, hogy az ’ennivaló név’ nem ennek köszönhető, hanem a völgyben fekvő kis telepet perecként övező hegyeknek.
(Csorba Piroska, Fedor Vilmos: Miskolci legendák, 52.o.)