Hámori-tó titka
Valamikor, több száz évvel ezelőtt a Hámori-tó helyén egy természetes tó vize kéklett.
A környékbeliek gyakran egészítették ki szűkös táplálékaikat a természet adta tóból kifogott halakkal. Akkoriban – a középkor századaiban – nemcsak a járványok, hanem az éhínség is pusztította az embereket; nagy kincsnek számítottak a Fel-tó halai.
Azt mesélik, hogy egyszer nagy éhínség pusztított a környéken, hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Nem volt gabona, hogy kását főzzenek, kenyeret süssenek; egyedüli élelemként csak a hal szolgált, amit a Garadna patakból vagy a Fel-tóból ki tudtak fogni.
Ebben az időben, aki csak tehette, hajnalban már a tóparton ülve várta a hal képében a tóból érkező jószerencsét.
Azt mondják, egy kora őszi hajnalon ismeretlen, sovány, harminc körüli férfi tűnt fel a tóparton. Mezítláb volt, járása szokatlanul könnyed, szinte lebegő volt, mintha a testének nem lett volna súlya, a fű szinte meg sem hajlott a talpa alatt. Hosszú, sötét haja göndör csigákban omlott a vállaira, arcát szakáll keretezte. Fehér ruháját láthatóan belepte az út pora. Nesztelenül járt, a Fel-tónál halfogással próbálkozók mégis mind felfigyeltek különös járására, arcának szomorúságára, szikár alakjára, prófétai külsejére.
Az idegen könnyed lépteivel körbejárta a tavat, majd leült a partra, a legszegényebb falubéli, Kódis közelébe. Így hívta őt mindenki, mert a felesége halála után a rámaradt tizenkét gyerekkel gyakran eljárt koldulni a környékbéli módosabb gazdákhoz. Kódis hitvány vesszőkosarában egyetlen árva keszeg vergődött csak. Azt nézte a jövevény, és azt nézte Kódis is nagy keserűséggel
Hiszen harmadik napja nem evett, inni is csak vizet ivott. Szédelgett már az éhségtől, mégis elvetette a gondolatot, hogy egymaga egye meg a halat. Úgy érezte, nem tudna lenyelni egy falatot sem a sült keszegből, pedig már a gondolatára is összefutott a szájában a nyál. Hogy ehetne ô halat, mikor a gyerekeinek csak üres ciberelevest tud adni ebédre?!
Az ismeretlen jövevény barna tekintete olyan szelíden és kitartóan szegeződött Kódisra, hogy ő egy pillanatig azt hitte, az arcára van írva mindaz, amit gondolt. Lopva visszanézett az ülő alakra.
– Vándor ez – gondolta magában Kódis –, messziről jöhetett. Az idegen, mintha meghallotta volna, megszólalt: – Nagyon messziről jöttem. – Nincs tarisznyád – állapította meg Kódis. A jövevény bólintva hagyta helyben a megállapítást. – Éhes lehetsz – suttogta maga elé Kódis. – Éhezel és szomjúhozol te is – mondta szomorúan az idegen, és az arca hirtelen éveket öregedett.
– Éheznek és szomjaznak sokan – kisebbítette Kódis a maga baját azzal, hogy a sorstársait is belevette.
Saját maga számára is váratlanul kivette a vesszőkosárból a keszeget, s átnyújtotta a barna hajú férfinak. Szinte mentegetőzve mondta:
– Tudom, hogy kevés, de fogadd el!
A férfi tétova mozdulattal vette el a halat. Kódis szívét valami különös melegség járta át; annak az öröme, hogy ő,Hámor legszegényebbje, adhat valakinek.
Mosolyogva kérdezte: – Meg tudod sütni? Volt már a kezedben hal? Az ismeretlen is elmosolyodott: – Egyszer régen, igen. Két hal – majd lassan folytatta – és öt kenyér.
Kódis elértette: – Kenyerem nincs. De a halat szívesen adom – és szedelőzködni kezdett.
Az idegen tekintetéből eltűnt a szomorúság, az arcáról az idő nyomait eltüntette valami belső ragyogás; egyre fényesebb, egyre fiatalabb lett. – Várj! – kérte szelíden Kódist. – Ne menj még! Mielőtt elmégy, merítsd meg újra a kosaradat! Ô megbűvölten engedelmeskedett.
Alig bírta kiemelni a kosarat, tele volt hallal. Örömében felkiáltott, s megfordult, hogy megmutassa a jövevénynek a gazdag fogást. De az már nem volt sehol.
Kódis szerencséjét látva a többiek is belemerítették kosarukat a Fel-tó vizébe, és csodák csodája: az övékben is egymás-hegyén hátán ficánkoltak a pontyok, keszegek, domolykók, sügérek. Híre ment a környéken, hogy valami prófétaféle ember megáldotta a tavat, azért van benne annyi hal.
Hogy azért volt-e vagy sem, ki tudja ma már! De annyi bizonyos, hogy attól fogva a tó vizéből nem fogytak ki többé a halak. A 14–15. században nemcsak a helybelieket, de a diósgyőri pálos szerzeteseket, és böjt idején a szentléleki kolostor lakóit is ellátta a Fel-tó.
(Csorba Piroska, Fedor Vilmos: Miskolci legendák, 23.o.)