A projekt részletei

A projekt részletei

 

A 4IM projekt bemutatása

Tervezett eredmények

A tervezett eredmény szerint a projekt az integrált szolgáltatásnyújtás bővíthető modelljét fogja kidolgozni és bevezetni, amely a szociális és foglalkoztatási szolgáltatások célzott összehangolását biztosítja
A résztvevők több mint 80%-a: 

  •  Foglalkoztatásban, képzésben vagy egyéb aktiváló tevékenységben vesz részt, amennyiben a     beavatkozás kezdetén a munkaerő-piaci részvételre késznek ítélték őket; vagy 
  •  Egyéb olyan szolgáltatás kerül közelebb a hozzájuk, amely segíti az integrációt
  • Az új szolgáltatási rendszer kiterjeszthető lesz az egész városra, adoptálható Kassán és elterjeszthető más magyarországi és európai városokban
  • A két kísérleti városrészben javulnak a gazdasági és életkörülmények, és a lakosok tudatára ébrednek annak, hogy cselekedhetnek körülményeik javítása érdekében
  • A szervezetközi és személyközi kapcsolatok megerősödnek, ami lehetővé teszi a partnerek számára, hogy a projekt befejezése után is folytassák a kialakított szemléletmód megvalósítását
  • Miskolc beágyazódik a hasonló városi kezdeményezések hálózatába

A megvalósuló intézkedések

  • A társadalmi helyzet és a vonatkozó helyi szakmapolitika, szabályozás, szolgáltatások és intézmények működésének, hatékonyságának felülvizsgálata
  • Háztartás szintű felmérés Tetemváron és Bábonyibércen
  • Közösségi coaching folyamat megvalósítása a célcsoport aktivizálása és bevonása céljából
  • Közösségi munkacsoportok létrehozása Tetemváron és Bábonyibércen
  • Városi szintű cselekvési terv létrehozása a leszakadó városrészek társadalmi (és területi) integrációjának elősegítésére
  • Az integrált szociális, foglalkoztatási szolgáltatási és pénzügyi támogatási modell felállítása és bevezetése
  • A Bábonyibérc és Tetemvár városrészeken, legalább 300 egyén részvételével kipróbálásra kerül az új szolgáltatáscsomag

 

A projekt részletes struktúrája

4IM bemutató diasor

Description of the action and detailed work programme

A projekt felépítése

Költségvetés

  • A projekt megvalósítási időtartama: 2021.11.-2024.05.
  • A konzorcium által elnyert támogatás összege: 762.280,20 euró.
  • A projektre vonatkozó teljes költségek összege: 1.065.398,42 euró.

Konzorciumi partnerek

City of Miskolc, Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata

University of Miskolc

Abaújrakezdés Public Association

Hálózat a Regionális Fejlesztésért Alapítvány, HARFA

Association Européenne pour l'Information sur le Développement Loca,  AEIDL

The City of Košice

 

Társprojektek

Description of the action and detailed work programme

Projektterületek - Tetemvár

Tetemvári barangolások, kérdések és válaszok

1. rész: Borospincéktől a belvárosig

A 4IM projekt területei, Bábonyibérc és Tetemvár szervesen ágyazódnak Miskolc város színes, érdekes történelmi, szociológiai hátterébe. Elsőként Tetemvár történetét barangoljuk be az elmúlt évszázadok során.

Miért hívják Tetemvárnak?

A Tetemvár városrész elnevezése onnan ered, hogy az 1679-es pestisjárvány idején a miskolci temetők kicsinek bizonyultak, ezért a városon kívül lévő dombon hantolták el a tetemeket, tömegsírban. Először Csontvár, majd Tetemvár lett a domb neve, melyet a népnyelv máig megőrzött.

A Tetemvár földrajzi név első ismert térképi ábrázolása Andreas Kneidinger kéziratos térképén olvasható 1773-ból. A Tetemvár elnevezés nem tartozik a legrégibb miskolci földrajzi nevek közé, eredetileg csak a pincesorok lakott területét és a Deszkatemplom környékét jelentette. A református temetőtől még a XIX. században is egy árok és sánc választotta el a Tetemvár utcáit.

Merre alakult ki Tetemvár?

A középkori Miskolc két részből állt: az avasi templom környéke a mai Széchenyi utca vonaláig, ez volt az Óváros, innen északra, a Pece vízfolyásának ágai mentén alakult ki az Újváros. Az újvárosi rész határa, egyben Miskolc városhatára évszázadokig a mai Laborfalvi Róza utca (az egykori Temetőalja utca) vonalában húzódott. Egy árok, és mellette sánc, palánk vette körbe a mezővárost, választotta el a belterületet és a külterületi városhatárt egymástól. Ez a várost kerítő palánk, mint védmű a török hódoltság idején alakult ki és szilárdult meg. Utolsó védelmi használati funkciójáról 1848– 1849-ből tudunk, amikor a Nemzetőrség a kapukat ágyúval őrizte, 1849-ben az oroszok a kapukon keresztül vonultak be a városba és foglalták el Miskolcot.

Mekkora Tetemvár?

A Tetemvár és közvetlen környéke évszázadokon át a városkapun kívüli külterülethez tartozott. Miskolc kamarai mezővárosként jelentős határral rendelkezett. A két fő művelési ág, a szőlő és a szántó mellett számos erdő, rét, kaszáló, legelő és ipari terület – agyagbánya, kőbánya – is tartozott a városhoz. Valamennyi művelési ág közül a szőlőterület volt a legfontosabb, legjövedelmezőbb, ugyanis Miskolc is része volt a felföldi bortermelő mezővárosok láncolatának. Gyöngyös, Eger, Miskolc, Szikszó valamint a Tokaj-hegyaljai mezővárosok alkották az Északi-középhegység és az Alföld találkozásának zónájában fekvő településlánc legfontosabb csomópontjait.

A középkorban a város területén 14 szőlőhegyen termesztettek szőlőt, a Tetemvár környéki szőlőhegyek voltak a legkisebbek, és a leggyengébb minőségűek. Többnyire „vizes pallag gyep, tövises parlag” jellemezte a talaj adottságait, ezt vonták művelésbe a Forrásvölgy mentén fekvő dűlőkben és az Akasztó-bérc magaslatain. A várostól távolabbi fekvés és a gyengébb adottságok miatt az avasi pincékhez és szőlőkhöz képest másodlagos terület volt, ahol többnyire szerényebb jövedelmű tulajdonosoknak volt szőlője, pincéje.

Mit látott a korabeli turista Tetemváron?

Először 1632-ben és 1657-ben keletkezett utalás az itteni pincékre. 1676-ban is valószínűleg a Tetemvárra utalnak, ahol a feltételezések szerint már a 16. századtól vájhattak üregeket. A Tetemvári pincesort, mint Miskolc többi pincesorát a középkortól kezdve fokozatosan alakították ki. Egy 1657-es bejegyzés Baráth Andrást nevesíti, akinek pincét adtak a Szentpéteri kapun kívül az út mellett, míg 1670-ben egy új pincét említenek a Szent Péter Kapu előtt lévő bércen.

1725-ben már összeírták a tetemvári pincéket, 1740-ben 33 tulajdonos fizetett adót, 1744-ben 30 pincéről szólt a feljegyzés. A 18. században kezdtek el gombamódra szaporodni a borházak, az 1771-es összeírásnál három sorban rendeződtek: Alsósoron 11 pince, Középsősoron, 46 pince, Felsősoron, 52 pince.

Az 1767-es kamarai adólajstrom 26 Tetemváron élő családot vett számba, 1817-ben már 318 pincét írtak össze Tetemváron. 1783-ban már a görögkatolikus püspöknek is lett pincéje. Az Avason már nem volt lehetőség a terjeszkedésre, így fellendült a Tetemvár és kialakult a máig jellemző Alsó-, Középső-, Felső-sor hármassága.

A nagy fejlődés korszaka a 18. század második és a 19. század első felében történt, amikor Miskolc lélekszáma jelentősen gyarapodni kezdett. Ekkor zajlott több hullámban különböző felekezetű nemzetiségek – bükki szlovákok, evangélikus németek, délszláv származású és görög ortodox kereskedők, görögkatolikus ruszinok – nagy számban történő letelepedése. A 19. század elejére Tetemvár pincékkel, házakkal sűrűn megtűzdelt városrésze lett Miskolcnak. A pincesor elején egy katonai kórház is működött, melyet az 1878-as nagy árvíz tett tönkre.

Mi volt az első tetemvári építmény?

Az első ismert építmény az 1637-es esztendőre datálható, amit 1698-ban újrazsindelyeztek. 1724-ben egy egyszerű kápolnát emeltek helyén, ezt hívták öreg Deszkatemplomnak. Az első házingatlan egy kocsma volt Tetemvár területén, ami 1714-ben már bizonyosan üzemelt, Pipis Mihály és felesége bérelte. A vendéglátóhely 1784-ben már a diósgyőri uradalom tulajdonába került, amely mellett megjelentek a zugitalmérések, az úgynevezett "kurtakocsmák" – nem csak a tetemvári pincéknél, hanem a város többi pincesorán, sőt a belvárosban is. Miskolcon egyébként annyi bor sosem volt, amennyi ennyi pincét igényelt volna, kereskedő város lévén ezekben a pincékben tárolták, érlelték a borokat, melyeket később útnak indítottak a Felvidékre és Lengyelországba. A városi borkimérés jövedelmét a városatyák döntésükkel gyakran helyi célokra, a Tetemvár fejlesztésére fordították. 1724-ben a második deszkatemplom építésének költségvetését a kocsmában árusított bor bevételének felajánlásával egészítették ki.

Micsoda a tetemvári léleklyuk?

A pincék mellé épített borházak inkább kalyibák voltak, falusias szegény negyedre hajazott Tetemvár pincesora. Szorosan egymás mellett, az építmények többségét a pincéjéből kivájt föld- és zúzalékanyagból építették, és kőből faragott, úgynevezett léleklyukakkal szellőztették őket. A legtöbb egyágú, de előfordult kétágú, sőt többágú pince is: 10-40 méter hosszúra nyúltak, de ennél jóval hosszabbak is vannak 2-3 méter széles 2-2,5 méter magas járatokkal. A pincéket öt-tíz centiméterrel egymás mellett hihetetlen pontossággal vájták ki. A hőmérsékletük optimálisan télen-nyáron 6-10 fokos.

A XX. század első felében a miskolci polgárok társadalmi életében nagy szerepet játszottak a Tetemvári pincék és a pincézések, a vendéglátás - vendégjárás sajátos társasági színtereiként. A pincék fölé épített borházak a városi iparosok és kereskedők „második otthonaivá” váltak.

 

Tetemvári barangolások, kérdések és válaszok

2. rész: Pincestrázsáktól a Deszkatemplomig

A társasági életnek, kulturális eseményeknek, családi összejöveteleknek és a pihenésnek is központjai lettek a városi pincesorok, így a tetemváriak is. Legendás mulatója volt Tetemvárnak a "Törökfej", a fuvarozók pihenő- és szálláshelye, amely valahol a pincék között rejtőzött. A hidegháború alatt, egy részében hadikórházat létesítettek, egy másik részében pedig légópincét alakítottak ki.  A 26-os út építésénél, az Arany János téri bérházak és a Makropolis irodaház építésénél is számos pincét be kellett tömni. Ezek némelyike egészen a Búza térig ért.

A tetemvári pincesori házak alacsonyak voltak, ezért könnyen lángra kapott a tetejük. Tetemváron számos tűzvész keletkezett a részegeskedés, mulatozás közbeni gondatlanság, felelőtlen dohányzás, a gyertya, a nyílt láng, a kandalló égve felejtése miatt. A sűrűn épített, egymáshoz közel álló tetők miatt ez különösen veszélyes volt. Kialakultak helyi tűzvészek is, de a város egészét érintő tüzek is rendszeresen komoly pusztítást végeztek ezen a területen. 1822-ben leégett a Tetemvár, az 1843-as nagy városi tűzvész ide is átterjedt, az 1848 júniusi tűzvészben 53 pince veszett oda. Kormos András felsősori pincéje gyulladt meg, annak ellenére, hogy minden pincében vizes kádat kellett tartani az tűzesetek elkerülése érdekében.

Később úgynevezett "pincestrázsákat" is állítottak, a bakterek feladata a tűzesetek elfojtására is kiterjedt. Az elnevezés német eredetű, a wachen (őrizni, vigyázni), wächter (őr, felügyelő) szavakból keletkezett a magyar vakter, bakter kifejezés. Kettő bakter a kapunál strázsált, hat-hat fő pedig járőrszolgálatot teljesített. Kriston György baktert 1776- ban a város ezzel a feladattal bízta meg: „Vachteri hivataljában éjjel s nappal a városra, tűzre, gonosztevő és kóborló emberekre fog vigyázni.” Egy 1828-ból fennmaradt rendelkezés szerint kötelességük volt a közrend és a csend fenntartása mellett „szinte minden órát és fertályt az arra kirendeltetendő toronyban a reájok következő sor szerént éjjel-nappal kikiáltani…”, és a tüzet nappal vörös zászlóval, éjjel lámpással jelezni, a tűz helyét bádogcső segítségével kikiáltani. Az órák kikiáltása is feladatuk lett, a nyugat-európai városi hagyományok mintájára kialakult énekelt, verses szövegek magyar folklóralkotásokként maradtak meg az emlékezetben.

Tetemváron található Miskolc egyik nevezetessége, a Jókai-városrész környékének meghatározó épülete, a református Deszkatemplom. A Miskolc-Tetemvári Református Egyházközség istentiszteleti helyén a 17. század óta folyamatosan áll fatemplom, a jelenleg fennálló épület időrendben már a negyedik az egymást követő fatemplomok sorában.

A 19. században még élő szájhagyomány szerint az első fatemplomot 1637-ben építették a tetemvári „Új temetőben.” Ennek sem alaprajzát, sem ábrázolását nem ismerjük. Első írásos említése 1698-ből való, miszerint „zsindelyezik a Külső Temetőben lévő isteni szolgálatra rendelt helyet.” Valószínűleg először ravatalozó lehetett, és csak később vált ideiglenes, majd rendszeres istentiszteleti hellyé, amikor a református közösség kinőtte az Avasi templomot, és vasárnaponként két istentisztelet sem volt már elegendő a gyülekezetnek. A népi építészetből ismert párhuzamok alapján ez egy téglalap alaprajzú, favázas sövényfalú vagy deszkafalú, kontyolt nyeregtetős, zsindely fedésű épület lehetett, bejárata a hosszabbik oldalon, két rövidebb végén karzattal.

A második Deszkatemplomot 1724–1937 Tarczali Sámuel lelkész prédikátorság  és Faragó János főbírósága idején, 1724-ben építették a miskolci molnárok és asztalosok keze munkájával, a gyülekezet és a város adományából. Legnagyobb felújítása 1874-ben történt, a kor egyik leggazdagabb miskolci polgára, a református egyház és a város mecénása, Bató István nagylelkű adománya jóvoltából.

A harmadik Deszkatemplom (1938–1997) 1937-ben meghirdetett tervpályázatra négy pályamű érkezett. Közülük a város főépítésze, Szeghalmy Bálint tervei alapján épült meg a miskolciak által ma is jól ismert harmadik Deszkatemplom. Szerkezetében, tömegformálásában, díszítményeiben egyaránt az erdélyi fatemplomok és harangtornyok formavilágát hordozta. A tragikus sorsú épület gyújtogatás áldozatául esett, 1997. december 3-ról 4-re virradó éjszaka a lángok martalékává vált. Az esemény az egész magyar közvéleményt megrendítette, rövid időn belül széles körű összefogás bontakozott ki a mielőbbi újjáépítés érdekében. Az eredeti tervek szerint, részben módosított belső kialakítással és biztonságosabb, korszerűbb műszaki megoldásokkal valósult meg az újjáépítés hazai és erdélyi ácsok közreműködésével. 1999. május 2-án szentelték fel a helyreállított, sorrendben már negyedik Deszkatemplomot.

 

Tetemvári barangolások, kérdések és válaszok

3. rész: A piactól a kocsonyabékáig

Hogyan alakut ki a tetemvári piac?

Az 1920-as években még létezett a mai Petőfi tér helyén és a környező utcákban a tetemvári piac. Nemcsak az országos hírű miskolci vásárok idején, hanem a hetipiac alkalmával is zsúfolásig megtelt a környék a vásározó, piacozó nép tömegeivel. A középkori eredetű rendtartás szerint az értékesebb, finomabb áruféleségekkel a város főutcáján (Piac utca) rakodtak ki az árusok, a mezőgazdasági termény- és állatvásár az Újvárosban kapott helyet, ezzel a város szélén létrehozta a máig hasonló funkcióban működő Búza vásárteret.

Az 1868. évi piacrendőri szabályzat szerint a Búza vásártér legbelső területén voltak a sátoros italkimérések és lacipecsenyések, a perecárusok, kenyérárusok és a gyümölcsös kofák. A városhatárt jelentő árok felé, kifelé haladva következtek a vidékiek, a környező falvakból piacozni érkezők a baromfi, burgonya, hüvelyesek, olaj, kendermag és apró termények árusításával. A város árkán kívül, már a környező utcákat is érintve a legnagyobb számban voltak a tej-, tejtermék és zöldségárusok. A Fazekas utcában tanyáztak a szállítási feladatokra kapható taligások, és itt ismét lacikonyha következett.

A tetemvári piacon, a mai Petőfi tér területén a faárusok tűzifával, épületfával minden mennyiségben kínálták portékáikat. Nem véletlen okozta, hogy a tetemvári pincék egy részét a 19. században már faáruraktárként hasznosították. A Deszkatemető alatti soron, a Nyakvágó felé kaptak helyet a nyersbőr- és gyapjúkereskedők, azért a periférián, mert portékájuk „igen büdös volt.” Végül a mai Szeles utcánál volt a legnagyobb területet elfoglaló búza, széna-szalma, és állatvásár

A 20. században fokozatosan hanyatlásnak indult a Tetemvár környéke. Az 1970-es években végrehajtott városrendezés, a lakótelepek építését megelőző szanálás nem érintette. Így a régi épületek többsége megmaradt ugyan, de a pinceházak és lakóépületek erősen leromlottak. A városrész nehéz sorsú emberek lakhelyévé változott. Ebben az „alvó” állapotában érte meg a 21. századot, ma már kevéssé emlékeztetve hajdani fénykorára.

Honnan ugrott ki a kocsonya béka?

A híres miskolci legenda, a pislogó kocsonyáról, a legnagyobb valószínűség szerint Tetemváron történt a "Magyar huszár" mulatóban.

A legendás történet szerint ,,egy felső gömöri tót „furmányos”, azaz fuvaros is a Magyar huszárba tévedt be napszálltakor. Vacsorát kért a kocsmárosnétól, mégpedig miskolci kocsonyát. Az asszonyka, kit a népnyelv fantáziája bizonyos szemmel látható tekintetekkel fogva "Potyka Kati" becéző névvel ruházott fel, mindjárt sarkon fordult és a ház alatti pincéből felhozott egy tányérral. Elibe tette a vendégnek. A tót atyafi takarékos étvággyal neki látott a vacsorának, és először is a tányér közepéből kikandikáló húst akarta „konzulmálni”. De egyszer csak ijedten ejtette el a villát és így kiálltott: - „Jáj, jáj Kocsmárosné, annak a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felim!” Potyka Kati asszony odabokázott és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a vendég. Az izmos termetű béka, mely majdnem derékig a kocsonyába volt fagyva, esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításáért. - No ennek pechje volt! - mondá Kati és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos jószágot" – szól az elbeszélés a miskolci kocsonya azóta szimbólumává, védjegyévé lett mosolygó békájáról.

 

Projektterületek - Bábonyibérc

Bábonyibérci barangolások 1. rész

A 4IM projekt területei, Bábonyibérc és Tetemvár szervesen ágyazódnak Miskolc város színes, érdekes történelmi, szociológiai hátterébe. Alábbiakban Bábonyibérc történetét barangoljuk be az elmúlt évszázadok során.

150 ezer évvel ezelőtti lakók

A Bábonyibérc a miskolci belvároshoz közeli, attól északnyugatra elterülő, nagyrészt kertvárosi zöldövezeti városrész. Bábonyibérc több dombból áll, melyek közt a Pece-patak különböző ágai folynak. Délről Bodótető és a Vologda városrész, keletről a Szentpéteri kapu határolja, észak és nyugat felől beépítetlen zöldterület. Túlnyomórészt a 20. század második felében és a 21. század elején épült be, teljesen családi házas környék, míg a városrész középső völgyében, a Pece főága mellett terül el a nehéz sorsú emberek otthonainak helyt adó Bábonyibérc-Újtelep.

Elenevésének eredete a „Bábony-kultúra” vagy bábonyien kultúra utal, amely a középső paleolitikum egyik kultúrája volt Magyarországon. E kultúra lelőhelyei az Északi-középhegység területén találhatók, nevét Sajóbábonyról kapta, amelynek határában a Méhész-tetőn először tártak fel ilyen leletanyagot. A kultúra eszközeire a kétoldali megmunkálás jellemző, ami rokonságot mutat a Rajnától a Kaukázusig elterjedt Micoquien kultúrával. Jellegzetes szerszámtípusai a szakócák, kaparókések és a levél alakú eszközök voltak. Valószínűleg a jégkor utolsó felmelegedése alatt és az azt követő eljegesedés elején 150-93 ezer évvel ezelőtt létezett a Miskolchoz tartozó Hámor-településen a Szeleta-barlangban talált leletek alapján elnevezett Szeletien kultúra elődjeként. A Szeleta-barlangból származik az egyetlen, a nemzetközi szakirodalomban is meghonosodott magyarországi kultúra-elnevezés, míg a „bábonyi” névadó lelőhely T. Dobosi Violához kötődik, aki 1974-ben végzete feltárásait Sajóbábonyban.

„Kű likek” a hegyoldalban

Bábonyibérc egyike volt a miskolci szőlőtermő domboldalaknak, az avasi, a tetemvári és ültetvények mellett. Szőlőhegyet már Miskolc korabeli határjárása is említ a keresztúri-bábonyi kövesút mellett. A miskolci szőlőhegyek nevének legelső említései az okleveles forrásokban elsőként a Szentgyörgy-hegyről 1376-ban keletkezett, míg Bábonyibércet 1490-ben nevesítik.

Miskolcot már a középkorban körbeültették szőlővel: Szentgyörgy a (Hejő) Csabával és Tapolcával határos domboldal és szőlőhegy, az Ágazat és Bábonyibérc déli lejtésű hegyoldalai pedig Bábony felől, vagyis északról határolják Miskolcot. A 14-15. századi okleveles források tanúsága szerint Miskolc szőlőhegyein, a Szentgyörgyön, Bábonyibércen, Ágazaton összefüggő szőlőművelés folyt. A miskolci és Miskolc környéki szőlőterületek és pincék a 16. századra alakultak ki teljesen, így Bábonyibércen is.

A szőlőhegyek topográfiájának fontos elemei voltak a sövények, valamint az utak, amelyeken a szőlőket a tulajdonos megközelíthette. A pincék kezdetben minden kiképzés és előtér nélküliek voltak, valószínű ezzel van összefüggésben a 16. században kizárólagosan használt „kű lik, kő luk, kőlyuk” elnevezések, amellyel szórványosan még a 17. században is találkozni. Egy 1569-es bejegyzés szerint „Sabbathe Pentecon Estván váltotta meg a Szabó Ferencné kö lyukat..." 1593-ban „Chepan András wal eörökölt egj kőlyukat Mate Antalnenak, két vött woltt." A 17. század elejének szórványosan előforduló kőlyuk elnevezésére 1613-ban találunk feljegyzést Bábonyibércről. Eszerint „Én Boros Gergely vöttem egy kőh lukat az Babony bercz völgyben az Csorna István Fiatal Csorna Andrástól." Az áldomást a bíró jelenlétében itták meg, s ezért Boros Gergely remélte, hogy.. engemet senkíj az meg szerzett köh luk miat megh nem haborit."

Ezeket a kőlyukakat a környező dombok vulkanikus tufa állományába vájták, miután felismerték igen jó tulajdonságait: száraz, jó hőszabályozó, viszonylagos puha, könnyű faraghatósága ellenére szívós, belső falán megterem a nemes penész, amely nagyon sokat javított a Miskolc környéki borok minőségén. A kőlyukak eleinte csak bor- és termény tárolásra szolgáltak, később üregeik előterébe helyezték el a szőlőpréseket, az átlagokat. A pincehelyeket a tanács jelölte ki, amiért „a város törvénye szerint” az új tulajdonosok megfizették az áldomást. Pincehelyeket mind a három dombon kijelölték Miskolcon, 1627-ben 4 pincét építenek a Bábonyibércen a tiszttartók és a tanács akaratából.

 

Bábonyibérci barangolások 2. rész 

Kinek való a bujdosó pohár?

A bábonyibérci pincék számozása 319-cel kezdődött, a Galagonya oldalon 319—382, a hámori soron 384—466-ig, a felső soron 467—509-ig, a középső soron 510—561-ig, az alsó soron 562—580-ig terjedtek a pincék számozásai. A miskolci pincék első pontos felmérését 1817-ben Domby István készítette el, amely szerint a Bábonyibércen akkor 262 pince működött. A bortároló edények kis mérete, és a magántulajdonra törekvés miatt volt szükség a nagy pincehálózatra, Miskolc környékéről, a szomszédos falvakból is szállítottak ide mustot.

A 18. századtól, de főleg a 19.század második felétől a pincék fölé épített borházak a városi iparosok és földművesek kedvelt helyei lettek. A pincének és a borháznak a miskolci ember életében betöltött szerepét egy század eleji leírás így foglalta össze:

„Télen is fűthető szobák a miskolciak legkedvesebb tartózkodási helye. Itt

kivirágzik a kedély, kihajt a nóta. Innen indul szárnyra a sok jóízű miskolci história. Itt tárgyalják meg a helyi és országos politikát. Itt felejtik el a haragot. Itt fogadnak barátságot. Itt születnek régidőkből fogva a miskolci nóták."

A borházak a sorról sorra, pincéről pincére kerülő látogatások és vendégeskedések alkalmával játékos pincéző szokások alakulóhelyei voltak. Sajátosan miskolci szokásként ismerszik a „bujdosó pohár járatása". A bujdosó pohár talpatlan, gömbölyű fenekű, kézről kézre járt, egyenként fenékig kellett inni, mert ha letették, feldőlt.

A pincék között olyanok is voltak, amelyekben hivatalosan, vagy „zugban" ételt és italt egyaránt adtak az arra tévedő vendégnek. Pontosan nem lehet tudni, hogy hány korcsma és kifőzde volt, mert ezek száma gyakorta változott. Kisebb számban voltak ily kurta korcsmák a Tetemvári pincesoron, a Bedegyölgyben és a Bábonyibércen,  amelynek pincesorában a »Buffalo«-nak nevezett pincekorcsmában a tulajdonos hamisítatlan tokaji hegyaljai zamatos borokat mér ki nagyon jutányos áron.

1929/30-ban 92 miskolci korcsma közül mindössze 9 maradt a Bábonyibércen, a Tetemváron, a Bedegvölgyben, a Mélyvölgyben és a Nagy-Avason összesen.

A borsodi bortermelés a filoxérajárvány miatt nagyrészt megszűnt, ennek köszönhető, hogy a Bábonyibérc szőlőtermesztő helyből lassan kezdett lakott területté válni. 1932 tavaszán a Bábonyibérc aljában jött létre a Honfoglalótelep nevű telep, amelynek lakói kalyibákban és barlanglakásokban éltek; eleinte a trianoni diktátum miatt otthonaikat elhagyó menekültek lakták. A Bábonyibérc viszonylag újabbnak nevezhető pincéi és présházai fokozatosan egyre leromlottak, a régi pincesorra emlékeztető együttes már csak kevés helyen lelhető fel. Az úgynevezett Felső sor egykor egységes rendszerű eredeti pincéi is megközelíthetetlenné váltak a támfalak, az utak leromlása miatt.

A Déli Hírlap 1969-ben már arról számolt be, hogy a Bábonyibérc Miskolc legzsúfoltabb része, ahol apró családi házak és pincék sorjáznak egymás mellett. Az ezt követő évtizedekben több területrendezési program is született, miközben napjainkra a városrész kertesházas jellegű belterületté alakult.

 

FORRÁSOK:

Dobrossy István: A miskolci vendégfogadók és a vendéglátás története, 1745-1945., 1985.

Dobrossy István – Miskolc város története, 1996.

Őskori emlékek és gyűjtemények Magyarországon. Archeolinguia. 2008. Szerk.: Jerem Erzsébet, Mester Zsolt.

Magyarország a XX. században. Szerk.: Kolléga Tarsoly István. Ősrégészet. A magyar régészet korszakai a 20. században

Miskolcipince.hu

Miskolciszemelvenyek.blog.hu

wikwand.com