A tapolcai hattyúk

A tapolcai csónakázótó mellett gyakran látni andalgó párokat, sétáló, üldögélő, beszélgető vagy csöndben pihenő embereket.

Hajdan a tó nagysága kétszerese volt a mainak, és több kicsi, éger- és fűzfákkal borított sziget emelkedett ki belőle. A vízen piros és fehér tavirózsák nyíltak. Akkoriban mélyebb volt a tó medre is a mainál, bérelhető csónakok sem voltak még – egyetlen magányos, öreg ladik állt csak a part közelében, ölében két evezőlapáttal, egy fűzfához kötve. Tavasztól őszig gyakran lehetett látni fiatal párokat, akik elkötötték a ladikot, és lassú evezőcsapásokkal siklatták végig a tó vizén.

Azt mondják, élt Tapolcán egy lány, aki olyan lélegzetelállítóan szép volt, hogy férfiember szívét nem hagyta hidegen. Ha végigsétált az utcán, úgy fordultak meg utána a járókelők – kiskamasztól az aggastyánig –, mint a zsinóron mozgatott bábuk.

S bár minden bók zene volt a lány füleinek, legszívesebben mégis attól a barna fiatalembertől hallgatta, akivel egyre többször sétált esténként. Ám udvarlója szíve számára első lángolás volt, amit a lány iránt érzett. Tudta azonban, hogy a női arc és szemek ragyogását fölülmúlni csak ékszerrel lehet. Azért takarékoskodott hónapok óta, hogy megvehesse a legszebb zafírköves gyűrűt, azt, amelyiket a kirakatban a szép lány sosem mulasztott el megcsodálni.

A meggypiros bársonydoboz ott lapult a zsebében azon a nyári délutánon, amikor a parkban sétáltak.

Ahogy sétáltak a tó körül a lány hirtelen felkiáltott:

– Csónakázzunk!

Eloldotta hát a kopott jószágot, besegítette a kedvesét, s beevezett a tó közepére. Mikor már elég távol volt a parttól, összeszedte minden bátorságát, s átadta az ajándékot.

– Jaj, de szép! De gyönyörű!

– Te vagy a szép! A gyönyörű! – visszhangozta a fiú, s felhúzta a lány ujjára a drága ékszert.

Az ifjú szerelmesek észre sem vették, már leszállt az este. A park lassan elnéptelenedett, csak ők ringatóztak a tó közepén az öreg ladikban. S a lányujj még mindig nem szűnt meg csókoltatva lenni.

– Jaj, te, így el fog kopni a gyűrűsujjam! – kacagott a lány, és elrántotta a kezét. A hirtelen mozdulattól a gyűrű a tóba esett.

– Ha akarod, lehozok neked egy csillagot az égről, annyira szeretlek!

A lány – hirtelen ötlettől vezérelve – ezt felelte:

– Ne hozz le nekem csillagot, hanem – tudod mit?! –, ha annyira szeretsz, hozd fel nekem a gyűrűt a tóból! – és ujjait széttárva mutatta, hogy az ajándék már nincs nála.

– A vízbe dobtad? – kérdezte a fiú

A lány száján meggondolatlanul, akaratlanul bukott ki a válasz:

– Igen.

– Ha igazán szeretsz, akkor megkeresed!

Kell-e mondanunk, hogy maga sem gondolta ezt komolyan?!

A fiú a csónakból a vízbe vetette magát. A tó nem volt nagyon mély, de az alján lévő iszapban megtalálni a gyűrűt, reménytelen vállalkozás volt.

A lány dermedten ült a csónakban, kiáltani akart a fiú után, hogy ne tegye, jöjjön vissza, de hosszú percek után tudott csak – s akkor is suttogva – megszólalni. A percek elviselhetetlenül hosszúra nyúltak, s ő hiába várt, a fiú nem bukkant fel sem a csónak mellett, sem távolabb.

A vadkacsák arra riadtak, hogy kétségbeesett hang hasít a levegőbe, s azt üvölti: „Neeeeeeeeeeeeeem!”

– aztán egy csobbanást hallottak,

– Sáp, sáp, csak rosszat álmodtatok! – nyugtatta őket az anyjuk,

A ladik csöndesen himbálózott egy ideig, aztán megállt.

Csodálkoztak is másnap az első sétálók: hogyan kerülhetett üresen oly messze a parttól, hol lehetnek az utasai.

Akkor vették észre a két hófehér hattyút, amint kecsesen, utánozhatatlan bájjal nyakukat egymásba fonják. Addig senki sem látta őket, senki sem tudta, honnan kerültek oda. Ám onnantól fogva soha nem hagyták el sem egymást, sem a tavat.

(Csorba Piroska, Fedor Vilmos: Miskolci legendák, 47.o.)