A park élővilága

A miskolctapolcai park és a csónakázótó

A munkácsi görögkatolikus püspökség a fürdő fejlesztéséhez kapcsolódóan már 1868-ban létesített parkot a területen, ami azonban inkább az itt fejlődő honos fafajokból kialakított parkerdő volt. Miskolc város 1907-ben megvásárolta a területet az itt felszínre törő bővizű forrásokkal együtt, s az 1910-es években elkészített vízmű és vízhálózat után, az 1920-as években került sor a park kertművészeti fejlesztésére, melyben jelentős szerepet vállalt Barabits Fülöp egykori főkertész.

Kiemelkedő eleme a csónakázótó, melynek kialakítása a fürdő fejlesztésével együtt történhetett. A védett terület eredeti növénytársulása az égerláp és a patakmenti égerliget volt, melyet láp- és mocsárrétek egészítettek ki. A területen alapvetően mesterségesen kialakított díszparkban részben megőrződtek az eredeti vegetáció főként fás elemei: égerek (Alnusglutinosa), törékeny füzek (Salix fragilis), fehér nyarak (Populus alba). Az idős nyarak, kocsányos tölgyek és magas kőrisek egyedei alapvetően meghatározzák a park hangulatát. Ezekhez nőttek hozzá az egzotikus fa- és cserjeféleségek, melyek tovább növelték a terület szépségét és különlegességét. A park kiegészült olyan dekoratív idegenhonos fajokkal, mint pl. az örökzöld japán szugifenyő (Cryptomeriajaponica), vagy a lombhullató mocsárciprusok (Taxodiumdistichum), illetve olyan látványos díszfa fajtákkal, mint pl. a vérbükk (Fagussylvatica ’Atropunicea’), vagy éppen a Garas Sámuel úti platán fasor (Plartanus x hybrida). Figyelemre méltóak még a sudár mocsárciprusok, a páfrányfenyők és az ezüstfenyők.

A park madárvilága

A park szinte egész évben nyüzsög az élettől. Gyakran az ehhez hasonló közparkokban több madárfajjal találkozhatunk, mint egy erdei környezetben. Nem véletlen, hiszen kiváló élőhelyül szolgálnak számukra az öreg, esetenként odvas fák, a kisebb-nagyobb cserjék és az ültetett egynyári és évelő virágágyásokban is szívesen keresgélnek táplálék után.

Tavaszi időszakban többek közt a sokunk által kedvelt feketerigó (Turdus merula) próbálja territórium kijelölő énekével túlszárnyalni a madárvilág legváltozatosabb és legbonyolultabb strófáival szóló énekes rigót (Turdus phylomelos). Csésze alakú fészküket mindketten bokrokra, ágvillába építik. Mindkét faj fiókáit hihetjük árvának, ahogyan a talajon ugrándozva csipognak a szüleiknek, pedig csak helyhiány miatt hagyták el idejekorán a fészket.

Fészeképítésből Európa legnagyobb termetű galambfaja az örvös galamb (Columba palumbo) sem vizsgázott jelesre, ahogyan az 1800-as években Magyarországon még ismeretlen balkáni gerle (Streptopelia decaocto) sem. Mindkét faj átment egy erős urbanizálódáson, előbbi régebben kifejezetten nyíltabb erdőkben, mezőgazdasági területeken fészkelt, de mára a legtöbb nagyvárosban megtalálható. Fészkük laza szerkezetű, kevés gallyból álló építmény, amelyet legtöbbször lombos fákra készítenek.

A parkban sok helyen vannak különböző madárodúk kihelyezve. Ezzel biztosítjuk az erdei körülmények között odvas fákban fészkelő madarak sikeres költését. Egy ilyen közparkban ugyanis biztonságtechnikai okokból kifolyólag a korhadt és kidőlésre hajlamos faegyedek jelenléte nem megengedett. Szerencsére a legtöbb madárfaj szívesen elfoglalja ezeket mesterséges lakásokat. A madáretetőn téli vendégként gyakori széncinege (Parus major) és kékcinege (Cyanistes caeruleus) gyakran felnevelnek 10-12 fiókát is bennük. Akárcsak a csuszka (Sitta europeae), aki nevét a fák törzsén akár fejjel lefelé is közlekedő “csúszkáló” mozgásáról kapta. Mindhárom madárfaj rovarokkal, magvakkal, bogyókkal táplálkozik, ám figyelmük sohasem lankadhat, hiszen a természetes ellenségüknek tekinthető karvaly (Accipiter nisus) bármikor lecsaphat rájuk.

Májusi éjszakákon bokrokból, cserjékből hallhatjuk a hím fülemüle (Luscinia megarynchos), vagy népies nevén csalogány messze hangzó énekét. A sokszor hajnalokig éneklő madár gégéje egyidejűleg 4 hangot is képes kiadni, méltán nevezik tehát a madárdalok királyának.

A nap feljövetelével munkához is látnak a madárvilág ácsai. A nagy fakopáncs (Dendrocopos major) ritkán foglalja el az előre kihelyezett odúkat, ugyanis azt maga szereti kivájni élő fákból, többnyire 2 m magasságban.  3-5 fészeklakó fiókáját szorgosan eteti mindkét szülő rovarokkal, hernyókkal, de esetenként magvakkal is, 20 napos korukban repülnek ki.

Hasonlóan a nagy fakopáncshoz a zöld küllő (Picus viridis) is maga készíti fészekodúját. Kifejezetten szereti a ligetes erdőket, parkokat, gyakran látjuk talajon ugrándozva, ahogyan hangyák után kutat.

Nyáron a csónakázó tónál tőkés récével (Anas platyrhynchos), bütykös hattyúval (Cygnus olor) és a félénk vízityúkkal (Gallinula chloropus) is találkozhatunk.

A tó élővilága

A tapolcai csónakázótó diverz élővilágával Miskolc egyetlen közparki tava. A tó félig természetes összetételű ökoszisztémának tekinthető, ettől függetlenül számos hazai viszonylatban is ismert faj megtalálható itt az ízeltlábúaktól az emlősökig.

Az árvaszúnyogok (Chironomidae) a csípőszúnyog fajokkal ellentétben kifejlett imágó korukban csupán növényi nedveket szívogatnak, de ennél sokkal fontosabb, hogy szinte minden élővízben megtaláhatók, ezzel fontos táplálékot szolgáltatnak a legkülönfélébb fajoknak. Az közönséges óriáscsíbor (Hydrophilus piceus) a kifejlett árvaszúnyog imágóval ellentétben vízi életmódú marad. Európában az egyik legnagyobb bogárfaj, mérete elérheti 4-5 cm-t is.

Mint minden álló-és folyóvízben úgy itt is megtalálható a gyűrűsférgek családjába tartozó orvosi pióca (Hirudo medicinalis). A hagyományos orvoslásban használt jótékony, vértisztító hatását csak és kizárólag a steril, tenyésztett egyedek alkalmazása során élvezhetjük.

A tó kétéltűekben is gazdag. A nagy tavibéka (Pelophylax ridibundus) a legnagyobb vízhez kötött hazai békafajunk, testhossza lábak nélkül elérheti a 15 cm-t is. A nála kisebb kis tavibéka (Pelophylax lessonae) is hasonló élőhelyen fordul elő. A két faj természetes keveredéséből egy hibrid faj, a kecskebéka (Pelophylax esculentus) alakult ki. Mivel a 3 faj legtöbbször egy élőhelyen él, ezért megkülönböztetésük sokszor nehézkes. A tóban találkozhatunk egy közismert és elterjedt eurázsiai, nevével ellentétben nem szorosan a vízhez kötődő kígyófajjal, a vízi siklóval (Natrix natrix) is. A vízisikló a szorításukkal végeznek áldozataikkal, tehát méregfogaik nincsenek. Kifejezetten kedvelik az apróbb halakat, békákat.

Fontos megjegyezni, hogy Magyarországon valamennyi kétéltű és hüllő faj védett! Egyre zsugorodó vizes élőhelyek száma kiváltképp a kétéltűek szaporodását nehezítik meg, ezért azok védelme a fajok túlélése szempontjából elengedhetetlen.

A tavon madarak közül leggyakrabban a házi kacsa ősének is tekinthető tőkés récékkel (Anas platyrhynchos) találkozhatunk. A hazai récefajaink közül a legkorábban áll párba és gyakran már márciusban kotlani kezd. A díszes gácsér és a tojó ivari dimorfizmusa kifejezett. A nála jóval termetesebb, akár 15kg súlyúra is megnövő bütykös hattyú (Cygnus olor) Európa legnagyobb röpképes madara. Terjedelmes fészkét sekély tavak nádasainak széléhez építi, ebbe rakja 6-8 szennyesfehér tojását, amin a tojó 36 napot kotlik. A csónakázó tavon újabban a mandarinréce (Aix galericulata) is megtalálható. Ez az eredetileg Kínában és Kelet-Ázsiában őshonos faj a mesterséges telepítések révén világszerte elterjedt parkokban és dísztavak mentén.

Emlősök közül az európai mókussal (Sciurus vulgaris) gyakran találkozhatunk, ahogyan ágról ágra szökdécselve kutat magvak, rovarok után. Ahogyan a mókus is, a nagy pele (Glis glis) is télen nyugalmi állapotba kerülnek, előtte azonban mindkét faj feltölti a testi zsír tartalékai mellett az odúját is élelemmel. Nyári estéken a közönséges patkósdenevér (Eptesicus serotinus) akár 2000 repülő rovart is elfogyaszthat egyetlen éjszaka alatt, melyek helyzetét az általa kibocsájtott és táplálékáról visszavert ultrahang segítségével azonosítja be.