Az új Városháza, avagy a diósgyőri út kapujának félfája

Darázsfészekbe nyúlok, tudom, hogy a Városháza új szárnya nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Az építészszakma lelkesedik érte, sőt, azt gondolom, hogy a magyar építészet történetében is jegyzett alkotás lesz [épült: 2010-12-ben, Viszlai József építészmérnök tervei szerint]. Korunk jelensége, hogy a művészet el-elszakadt a közízléstől. Gondoljunk akár a mai festészetre, de bevallom, hogy én például egy Bartók-művet nem tudok igazán élvezni, mert nem vagyok kellően vájtfülű hozzá. Vagy lehet, hogy csak nem értem? Mert nem feledem, mikor Juhász Tibor tanár úr kommentelésével [a Földes gimnázium néhai pedagógusa] értelmeztük a Kékszakállút, élmény volt.

A mellékelt fotóval kezdem: azért örülök ennek a valóban szokatlan képkivágásnak, mert talán értelmezhetővé teszi az építészeti alkotást. Ettől még nem kell, hogy mindenkinek tetsszen, bár örülnék neki, ha közösen tudnánk büszkék lenni az épületre.

A kép megmutatja, hogyan illeszthető harmonikusan a modern épület a történeti környezetbe. Annyira harmonikusan, hogy nem a kontrasztot erősíti mai és régi között, hanem éppen hogy összerendezi, összesimítja őket. Nézzük meg azt a csatlakozást az eklektikus épülethez! Az ablakok, a párkány, az attika, a tetősík, a színezés, mind alázatos folytatása a réginek, szintben, rendszerben – ugyanakkor fölöslegesen hamis díszítések nélkül. S mindez mesterien átvezetve egy nagyvonalú, a városi önkormányzatiság jelentőségét mutató bejáratba. Az oszlopok az önkormányzatiság erejét szimbolizálják, akár az egyiptomi oszlopcsarnokok, a kőburkolat a nemességet garantálja, ugyanakkor a hatalmas üvegezett bejárati felület pedig a szélesre nyitott demokráciát, a nyíltságot, az átláthatóságot. Azáltal, hogy az oszlopok nem szabályosan vannak elhelyezve, hanem látszólag véletlenszerűen, mégis művészi koncepcióba illesztve, ezzel a tervező eléri, hogy nem egy szabályos „akadémikus” oszlopos bejárat lesz, a maga szigorúságával.

Hagyományőrző hatás, hogy tornyot kapott, hiszen minden középkori polgárvárosban két torony volt: a templomé és a városházáé – az isteni és a világi hatalom jelképéé. Itt megint az építész mesteri tudása érvényesül, kétszeresen is. Egyrészt ez a torony nem egy dekadens képlet, azaz romantikus utánzat, hanem egy mai egyszerű kubus lenne, de művészien „ravasz” nyílásképzése toronnyá minősíti az egyszerű téglatestet. Másrészt épp ezzel a szögletes formálással mesterien illesztett az eklektikus, egyenes zártsorba. Természetesen folytatható és folytatódik tűzfalas szomszéddal.

Ha emlékszünk még, a helyén egy földszintes ház állt, a városok természetes „fölmagasodási” folyamatában mindenképp új épület került volna ide. Történeti környezetben alapvetően kétféle módon lehet újat építeni: vagy az eredeti stílusban, vagy a mai kor stílusában. Előbbinek is van sokszor létjogosultága, de még többször ez inkább hamis. S a történelem folyamán az épületek mindig az aktuális kor stílusában bővültek. A román rotundához gótikus hajó, ahhoz reneszánsz kápolna, majd barokk torony, aztán klasszicista sisak létesült. Csak ezek a mai korból nézve már egységesnek tűnnek, míg a mai még másnak. Persze, ez utóbbi már abban is eltér, hogy most már iparosított szerkezetek vannak a kézműves technikákhoz képest, ennek méretbeli, anyagbeli jellemzőiben is.

Bár a képen már nem látszik, gyönyörűek és nagyvonalúak a belső terek: a három udvart összefogó nagy folyosó-előcsarnok és a hengeres lépcsőház. Úgy is, hogy már nem volt pénz igazi belsőépítészetre. Nem hallgatható el, hogy a folyosóra néző természetes megvilágítás és szellőzés nélküli, padlótól mennyezetig belátható, intimitás nélküli irodák, valamint a déli napsugárzásnak fokozottan kitett fölső szint talán gyöngéje az épületnek. De az most nem ennek a képnek a témája. S az is igaz, hogy nyugati irányból nézve nem teljes az összhang a másik oldali épülettel a nagy szintkülönbség miatt, de talán ez a kevésbé fontos nézőpont. A Szent István és a Városház terek felől fontosabb. De ott meg felfoghatjuk úgy, mint a nyugat felől érkező országút diósgyőri kapujának félfája, átellenben a bank tornyával.

Túl az épületen, azért tetszik ez a képkivágás, mert sűrűsödik benne múlt, jelen, s talán jövő. Még az evangélikus templom sisakja is „odasűrűsödött”. Köszönöm Nagy Benjáminnak a képet! Élmény!

Szunyogh László városi főépítész